Politikai üldözöttből univerzális társ
Az erdélyi kopó közvetett elődei honfoglaló őseinkkel érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol más, hunok és avarok által hátrahagyott kopó típusú kutyákkal keveredtek. Körülbelül az árpádházi királyok uralkodása alatt alakult ki a pannon kopó, a későbbi erdélyi kopó őse. Az Erdélybe került példányokat a sajátos környezeti és vadászati viszonyok különösen szívós és bátor kutyává alakították, erről tanúskodik számos fejedelmi családi krónika története. Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a népvándorlás korában is éltek kopó típusú kutyák a Kárpát-medencében. Ez nem is csoda, hiszen a kutyával történő vadászat ősi módszer, mondhatni ezen alapult kutya és ember évszázados szövetsége. Nemcsak honfoglaláskori ásatási leletek, művészeti alkotások is őrzik az erdélyi kopó őseinek emlékét. A legkorábbi színes ábrázolások a Nagy Lajos megbízásából valószínűleg Kálti Márk által összeállított Bécsi Képes Krónikában láthatók. A "Magyarok az őshazában" című miniatúra medvevadászatot ábrázol, a mai kopókhoz hasonlatos kutyákkal. Egy másik képen szarvasvadászat látható, a krónika egy harmadik miniatúráján Hunt lovag pajzsát és zászlaját egy-egy kopófej díszíti.
A legelső írásos emlék 1237-ből származik, Copou alakban. 1940-ből a Copo írásmód maradt fenn, később Kopou, Kopo majd Koppó formákkal találkozni. A már Erdélyben kialakult speciális kopó először serlegeken jelent meg mint díszítő elem. Ezek az 1600-as években készült apró domborművek medvét állító kutyákat ábrázolnak. A kopókat egyébként medve, szarvas, vaddisznó, apróvad és hiúz mellett még bölényvadászatra is használták, persze csak az 1700-as évekig, míg ki nem haltak ezek a hatalmas állatok Erdélyben. A mai erdélyi kopóra legjobban hasonlító ábrázolás Várady György kb. 180 évvel ezelőtt készült festményén látható: a kép Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és három kopójával.
Ezek a kutyák színben, alakban, felépítésben igen közel álltak napjaink erdélyi kopójához. Testük kétharmad részét fényes, fekete szőr fedi, homlokcsíkuk, szügyük, lábszáruk és mancsuk fehér, szemük felett, szájuk szélén, végtagjaik belső felületén vörös jeggyel.
A XIX. század vége felé az erdélyi kopót még meglehetősen nagy számban tartották mind Magyarországon, mind Erdélyben. Az akkori krónikák a kutyák tulajdonságai és képességei mellett csak testalkatukat jellemezték alaposabban, hiszen a szőrszín nem befolyásolta a kopók teljesítményét. "Légyen bár barnásvörös fehérrel, akár szürke-barna-fehér, fekete-cser vagy háromszínű, a vadásznak mindegy, csak jó kopó legyen!" – írja az egyik krónikás.
Az erdélyi kopó első részletes leírását Czynk Ede, korának jeles vadászati írója készítette. Egy osztrák vadászújságban, a Waldmannsheil 1901. évi harmadik és negyedik számában jelent meg tanulmánya "Die Siebenbürger Bracke" címmel. Írásához akkori nagyszebeni kopók képét csatolta, így a századforduló erdélyi kopójáról hiteles dokumentummal rendelkezünk.
Közismert tény, hogy a magyar királyok, nemesek előszeretettel vadásztak kopókkal, a lóról való társas vadászat nagy népszerűségnek örvendett. Mátyás királynak, a Rákóczi és Zrínyi családnak mindig voltak kopóik. Különösen nagy becsben tartották az ún. fekete magyar kopót kiváló szaglása és bátorsága miatt. Dokumentumok bizonyossága szerint az erdélyi kopó még a két világháború közötti években is népszerű vadászkutya volt, mígnem egy 1947-ben kiadott román rendelet vadállományra káros dúvadnak minősítette és a magyar agárral egyetemben kiirtását írta elő. A fajta szinte kihalt, szerencsére 1968-ban sikerült egy testvérpárt Budapestre menekíteni. Dr. Fodor Tamás és Győrffy Lajos a ‘68-as vadászati kiállítás szervezésén dolgoztak, s szerették volna bemutatni a magyar vadászkutya fajtákat. Hamar rádöbbentek, erdélyi kopót nem is lesz olyan könnyű beszerezni. Az FCI szerint a fajta egyszerűen kihalt, 1944 óta egyetlen almot sem jelentettek be. Erdélyi kutatóútjuk során Fodor bukkant egy vadászra Máramarosszigeten, aki a tilalom ellenére sem hagyta abba a kopótartást. Fodor egy kan és szuka kölyköt vásárolt tőle, azonban a kutyák Magyarországra juttatása nem ment olyan egyszerűen. Győrffy segítségével csak úgy tudtak a kutyákkal átjutni a határon, hogy a határőrnek azt hazudták, a két kopót Ceaucescu küldi ajándékba Kádár elvtársnak, Erdély Romániához csatlakozásának ötven éves évfordulója alkalmából. E két kopó az Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka nevet kapta, s az Állatkertben több almot is felnevelt. Később szerencsére sikerült újabb fajtatipikus egyedeket felfedezni, s megkezdődhetett az erdélyi kopó újtratenyésztése.
A magyar standard elkészítése után az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, s kilencedik magyar kutyafajtánknak nyilvánította.
A tipikus falkakopókkal ellentétben – ilyen a beagle vagy a francia kopók – az erdélyi kopóval 2-5 kutyából álló füzérekben vadásztak a Kárpátok rengetegeiben. Leggyakrabban vaddisznó és nemesvad hajtására használták az erdélyi kopót, de olykor medvevadászaton is bevetették az erősebb, rámenősebb egyedeket. Az idősebb, lassúbb kutyákkal végeztették a sebzett vad utánkeresését.
Magyarországon a kopózás a XIX. század közepéig a legelterjedtebb vadászati módok közé tartozott, a falkában tartott kutyák a régi udvarházak reprezentatív tartozékai voltak. A gazdag főurak közti versenyszellem kiváló alkalmat nyújtott a fajta nemesítésére. A korabeli írások inkább csak a vadban szegényebb hegyvidéken engedélyezték a kopózást, s több mint három füzérrel egyszerre nem is lehetett vadászni, sőt, ha a kopók nagyon jók voltak, akkor csak egy füzért javasoltak.
A legjobb kopózási időszak fenyvesekben az október volt, lomblevelű erdőkben pedig lombhullás után. A meleg, száraz idő és a kiszáradt talaj ugyanis megnehezíti a nyom és csapa követését, míg a nedvesség vagy a friss hó megkönnyíti azt. A vadászat során a puskások elállták a vadak forgóit, váltóit, a kopó-vezető pedig a terület másik végében először legjobb kopóit engedte el, s mihelyt egyikük elnyiffantotta magát, eleresztette a többi kutyát is, persze csak ha meggyőződött, hogy az első eb a kívánt vadat jelezte. A jó vadász kopója csaholásából pontosan tudta, hogy az milyen vadat űz illetve állít. Sajnos manapság már nincsenek akkora erdőségek, hogy a kopók akár fél napon keresztül is hajthatnák a disznót.
Mivel a kopózás – a kutyák ugatása, csaholása miatt – fokozottan zavarja a vadak nyugalmát, napjainkban a kopó kiváló szimatát lehet hasznosítani vércsapázásnál és vaddisznóhajtásnál (hajtáson egyesével vagy párosával).
Az erdélyi kopó középnagy, rövidszőrű állító és hajtó kopó. Elegáns megjelenésű, játékos, gyermekszerető. Igénytelen és végtelenül alkalmazkodó, lakásban és kertben egyaránt nyugodt társ, feleslegesen sohasem ugat, rövid szőre különösebb ápolást nem igényel, elegendő hetente átkefélni. Mivel nagyon intelligens és gyorsan tanul, hozzáértő és következetes gazda kezében kiváló munkakutya válhat belőle. Idegenekkel szemben inkább bizalmatlan, gazdájához viszont nagyon ragaszkodik, ha kell meg is védelmezi. Igazi barát, általában egygazdás kutya. Hűsége, bátorsága és kiváló szimata mellett nem szabad elfeledkezni nagy mozgásigényéről sem. Ha erdőben kirándulunk vele, érdemes pórázon tartani, mert vadászszenvedélye könnyen elragadhatja, és sajnos jó pár kopó halt meg vadőrök puskája által. A vadászkutyaként vagy kedvencként tartott kopóknál egyaránt nagy hangsúlyt kell fektetni az alapvető fegyelem, főleg a behívhatóság elsajátítására.
A kanok marmagassága 56-65, a szukáké 52-62 centiméter, de semmiképpen sem a centikben mért érték, hanem a harmónikus összbenyomás a fontos. Az erdélyi kopó fejlett mozgáskultúrával rendelkező fajta, lépése nyújtott, sohasem tipegő. Ügetése tértölelő, vágtája rendkívül kitartó. Törzse fekvő téglalapba írható, a mar kifejezett, a hátvonal egyenes, fejlett izomzattal. Feje hosszúkás, nem elkeskenyedő, de nem is durva. A koponyatető enyhén ívelt, stopja gyengén fejlett. Szeme középnagy, ovális, kissé ferdén metszett. Színe minél sötétebb, lehetőleg sötétbarna. Tekintete okos és komoly