Szetter-kvartett

Az angol és az ír szetter világszerte kedvelt kutyafajta. A gordon szetter hívei már kevesebben vannak, a negyedik szettert, a vörös-fehér ír szettert pedig sokan nem is ismerik.

Aszetterek valószínűleg az ún. nagy mezei spánielekből alakultak ki, amelyeket gyakran „kereső” vagy „madarászó” kutyaként említ a korabeli szakirodalom. A lőpor és a fegyverek elterjedése előtt, a szárnyasvadászat hálóval vagy sólyommal történt. A kutya feladata a vad felkutatása és jelzése volt. A vadász előre küldte kutyáját, arra a területre, ahol a szárnyasvadat sejtette. Ha a kutya vadszagot érzett, megállt, és egyik mellső lábát felemelve jelezte gazdájának a zsákmányt. Ezután nagyon óvatosan közvetlenül a madarak közelébe lopakodott, s akkor a vadász hálót dobott a jelzett terület fölé, azaz a madarakra illetve a kutyára is.

A lőfegyverek elterjedésével módosult a vadászkutyák feladata is. Olyan kutyára volt szükség, amely megállja a vadat, jelzi a madár helyét, majd felveri a szárnyast a vadász puskája elé. A szetterek munkája igen nagy önfegyelmet követel a kutyáktól, sok helyzetben eredendő zsákmányösztönüknek teljesen ellentmondó magatartást kell tanúsítaniuk. Fő profiljuk az apróvad, főleg a szárnyasvad megkeresése és jelzése. Sokan úgy képzik szetterüket, hogy az teljesen „nyúltiszta” legyen. Ez azt jelenti, hogy pl. fogolyvadászaton hiába ugrik fel a kutya orra előtt egy nyuszi, nem szabad utána vetnie magát, hanem tovább kell keresnie a szárnyasvadat. A szetter a megtalált foglyot sem üldözheti, hanem csak jeleznie illetve a gazda puskája elé terelni szabad.

Nagy-Britanniában négy szetter fajta alakult ki: az angol, a gordon, az ír, és a vörös-fehér ír szetter. A XIX. századig még nem beszélhetünk a mai értelemben vett fajtákról, de már az ezt megelőző időkben is léteztek bizonyos vonalak és változatok, amelyeket általában arról az arisztokrata családról neveztek el, amelyiknek a kennelére jellemzőek voltak az adott típusú kutyák.

A modern angol szetter Edward Laveracknak (1800–1877) köszönheti mai formáját, aki szelektív vonaltenyésztéssel és megfontolt beltenyésztéssel alakította ki a neki tetsző küllemet. A modern show-típusú angol szetter leginkább a Laverack-típusnak felel meg, míg a munkavonalú egyedek inkább a Lewellin-típusnak felelnek meg. Richard Purcell Lewellin (1840–1925) a Laverick-vonalra alapozta tenyészetét, de más tenyészetek kutyáit is bevonva, saját munkavonalat alakított ki.

Mivel Írországban nem volt bőségesen sok vad, ráadásul az időjárás is gyakran igen zord, a helyi vadászkutyák munkája sokszor fárasztóbb és nehezebb volt társaikénál. Így az ír szetternek erősnek és kitartónak kellett lennie. Az Irish Red Setter Club 1882-ben alakult, és körülbelül három év múlva született meg az első hivatalos fajtaleírás, amelyet vadászok állítottak össze és fogalmaztak meg. A vörös szetterek első ismert tenyésztője de Freyne volt, aki 1793-tól hetven éven át foglalkozott a fajtával, s kutyáiról saját törzskönyvet vezetett, az egyes egyedekre vonatkozó külön feljegyzésekkel.

A vörös-fehér ír szettert egyébként régibb fajtának tartják teljesen vörös rokonánál, sőt sokan úgy vélik, a vörös-fehér változatból alakultak ki az egyszínű vörös kutyák. A XVII. és XVIII. században híres arisztokraták kenneleiben is tartottak vörös-fehér szettereket, ezek egyike Lord Rossmore of Monaghan tulajdona volt, ezért a fajtát olykor Rossmore szetternek is nevezték. A Rossmore-vonal eredetét több mint 200 éven keresztül nyomon lehet követni.

A vörös-fehér színű szetterek szinte teljesen eltűntek – az ír szetter fajtaleírás csak a tiszta vörös színt engedélyezte – a XIX. század végére. Ha nincs Noble Houston tiszteletes (Ballynahinch, County Down), talán ma nem is létezne ez a fajta. Az első világháború után a tiszteletes Gyp nevű szukáját Mr. Evatt Johnie nevű kanjával fedeztette, majd később a Rossmore kennelből származó Glennel. Gyakran ettől az alomtól számítják a vörös-fehér ír szetter visszatérését a kinológiába. 1944-ben a fajta lelkes hívei megalakították az Irish Red and White Setter Society-t. Houston szerzetes mellett a Cuddy házaspár játszott nagyon fontos szerepet a vörös-fehér szetterek fennmaradásában. 1940-ben került hozzájuk Judith Cunningham of Knockalla, aki minden bizonnyal a ma élő vörös-fehér ír szetterek ősanyja. A Cuddy házaspár kennelében 1977-ben született az utolsó alom. A kölykök egyikét, Harlequin of Knockallát Ann és Alan Gormley vásárolta meg. 1980-ban Alan úgy döntött, benevezi a kutyát a híres Crufts kiállításra. Mivel az angolok számára ismeretlen fogalom volt a vörös-fehér ír szetter elnevezés, a vörös ír szetterek közé sorolták. Harlequin óriási feltűnést keltett a kiállításon, és nagyban hozzájárult a fajta angliai elterjedéséhez.

Az 1970-es években kevesebb mint tíz fajtatiszta vörös-fehér ír szetter élt Írországban. Harlequin 1980-as színrelépése ébresztette fel az érdeklődés szikráját a fajta iránt. Egy alomból négy szukát importáltak három angol kennelbe (Shannonlee, Sancris, Meiklered). A Shannonlee kennel később megvett egy kant is, a Gormley házaspár által tenyésztett Meudon Amber Glow-t, így lassan gyarapodni kezdett az angliai állomány is. De így is csak 1988-ban érte el azt létszámot, ami ahhoz szükséges, hogy CC azaz Challenge Certifikate címet adhassanak ki a fajta képviselőinek a kiállításokon. Az első Champion címet a fajtában Shannonlee Majestic Flame of Copperdale szerezte meg.

A gordon szetter ma is egy hercegi család nevét viseli. Bár a fajta származása legalább a XVII. század elejéig nyúlik vissza, a gordon szetter igazi kitenyésztőjének Alexandert (1743–1827), Gordon negyedik hercegét tekinthetjük. A herceg önálló skót vadászkutya fajtát akart kialakítani, melyet a nehéz felföldi terepviszonyok között is megbízhatóan lehet alkalmazni. Alapvetően ennek köszönhető, hogy egy igazi gordon szetter még napjainkban is erőteljesebb felépítésű, vastagabb csontozatú, mint egy ír vagy angol szetter. Alexander olyan vadászkutyát akart, mely kevésbé kecses és elegáns, de jóval ellenállóbb, kitartóbb, és sokoldalúbban használható, mint a többi szetter fajta.

Akkoriban a gordon szettereket kizárólag munkára tenyésztették. A párosításokat a vadászok tervezték, de persze mindenről be kellett számolni uruknak. Kedvencként egyáltalán nem tartottak szettereket, csak falkában, mint a nagy kopófalkákat. A nem megfelelő egyedeket egyszerűen lelőtték. A XIX. század elejétől, a kutyakiállítások térhódításával azonban egyre szélesebb körben tartottak csak kedvencként akár vadászkutyákat is. 1959-ben, a minden idők első kutyakiállításaként számontartott Newcastle-i versenyen a szetterek első díját egy gordon szetter nyerte, Mr. Jobling Dandy nevű kutyája. 1863-ban pedig, az első Field Trial vadászkutya verseny mindhárom helyezett kutyája gordon szetter volt, melyet akkoriban csak fekete-cser szetternek neveztek. Mikor 1873-ban megalakult a Kennel Club, hivatalosan is a fekete-cser elnevezést kapta a fajta, ugyanis sok olyan fekete-cser szetter is létezett, melyeknek semmi közük a Gordon Kastély kutyáihoz. Csupán 1923-tól kezdték gordon szetter néven regisztrálni a fajta egyedeit. Ami a fajtaklubokat illeti, az 1888-ban alakult amerikai és az 1891-ben létrehozott angol is a gordon szetter nevet használta. Mivel Gordon hercege Skóciában élt, skót fajtaként regisztrálták a gordon szettert.

Skóciában, a Spey folyó torkolatánál, Fochabers-től nem messze fekszik egy romos kastély, amelyet egy 1980-as tűzvész szinte a földdel egyenlővé tett. Mégis, a megmaradt kőfalak különösen sok turistát vonzanak, főleg olyanokat, akikhez egy gordon szetter is tartozik: a világ minden tájékáról zarándokolnak ide, hogy a fajta atyjának, Gordon hercegének egykori kastélyáról készült képpel egészíthessék ki gyűjteményüket.