Finn spitz

Az ötödik fajtacsoportba tartozó, északi, spicc típusú kutyákról leginkább a szánhúzás jut eszünkbe mint munkavégzés, pedig a legtöbb ilyen fajta eredetileg vadászkutya, akárcsak a lajkák. Az elegáns megjelenésű, vöröses bundájú finn spiccel hazájában elsősorban siketfajdra vadásznak. A kutya a vadász előtt haladva keresi meg és követi zsákmányát, egészen addig, amíg a madár egy fára nem telepedik. A kutya ekkor magára vonja a szárnyas figyelmét, fel-alá szaladgál a fa alatt, csóválja a farkát. Szegény siketfajd a fán ülve biztonságban érzi magát, a kutya azonban egyre erősödő ugatásával odahívja a vadászt. Tiszta, csengő hangja meglepően nagy távolságból is hallható. Ha a madár eközben újra felrebbenne, a kutya abbahagyja az ugatást, követi a madarat, majd ha az ismét letelepedett egy ágon, újra ugatásba kezd. A vadász eközben észrevétlenül a fához érhet és felveheti a lövéshez szükséges pozíciót, hiszen a kutya hangja minden neszt elnyom. A finnek évszázadok óta vadásznak a finn spiccel, sőt már a fajta ősei is vadászkutyák voltak, melyek kb. 2000 éve érkeztek nomád törzsekkel Oroszország középső részéről a mai Finnország területére. A korabeli vadász teljesen kutyájára volt utalva a táplálékszerzésben, a tél legzordabb szakaszában pedig, amikor nem lehetett vadászni, az eb szorult gazdája segítségére. Ráadásul minden vadász csak egy kutyát tudott tartani, ami még fokozta az amúgy is különlegesen szoros kapcsolatot, ami olyannyira meghatározta a kutyák a temperamentumát, hogy ez még ma is érezhető a fajta viselkedésében. A finn spicc minden embert tolerál, de alapvetően egygazdás kutya, és bármiféle durva bánásmód, fizikai büntetés tönkreteszi, annyira bensőségesen kötődik mesteréhez. Nevelése, kiképzése során a nemkívánatos magatartásformát nem szabad büntetni, csupán nem kell róla tudomást venni. A helyes viselkedést azonban annál inkább dicsérjük, jutalmazzuk! A korabeli tartási körülmények másik következménye, hogy a finn spiccel napjainkban sem lehet falkában vadászni, egyik kutya sem tűri meg fajtársait a „saját” fájánál.

A fajta neve hazájában suomen-pystykorva, ami finn felálló fülű kutyát jelent. Manapság kevés finn spicc látható a városokban, annál több vidéken, kis falvakban, elszigetelt farmokon. A fajta munkakutya mivoltát hazájában és a skandináv országokban azzal is hangsúlyozzák, hogy a finn spicc addig nem szerezhet Champion címet, amíg nincs munkavizsgája vagy megfelelő versenyeredményei. Északon még hivatalos ugatóversenyeket is tartanak, a győztes az ugatók királya, a „King of the Barkers” címet nyeri el. Bár elsősorban szárnyasra vadásznak vele, rénszarvasra és medvére is használják, ami a kutya méretét tekintve lenyűgöző teljesítmény.

A közlekedés fejlődésével kutyák és emberek egyaránt könnyebben juthattak el egyik helyről a másikra, így az eredeti finn spicc vére kezdett más fajtákéval összekeveredni, felhígulni, mivel senki sem látott arra okot, hogy ezt megakadályozza. 1880-ra gyakorlatilag el is tűnt a fajta, de szerencsére két finn erdész, Hugo Sandberg és Hugo Roos, tudatában volt a helyzet komolyságának és hozzáfogott a fajta megvédéséhez és felélesztéséhez. 1890-ben a Sporten c. lapban jelent meg Hugo Sandberg cikke, melyben felhívta a figyelmet a finn spicc mint vadászkutya különleges és hasznos tulajdonságaira. A fajta külleméről is nagyon részletes leírást közölt, melyre a későbbi fajtastandard is épült, és arra unszolta a finn kennel klubot, hogy tegyen lépéseket a fajta megőrzése és népszerűsítése érdekében. 1892-ben végre hivatalosan is regisztrálták a fajtát. Hugo Roos aktívan tenyésztett 30 évig, és még ennél is tovább kiállított és bírált. Hatalmas szerepe volt a mai állomány alapító kutyáinak összegyűjtésében. A finn spicc napjainkban egy igen stabil populációval rendelkező fajta Finnországban, kb. 2000 kutyát tartanak nyilván, míg 1890 és 1930 között csupán 637-t regisztráltak.

Az észak-európai országokat leszámítva, a finn spicc sehol sem olyan népszerű fajta, mint ahogyan azt kellemes tulajdonságai, attraktív külseje indokolná, bár Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokban is hívekre talált. Sir Edward Chichester 1920-ban utazott Finnországba egy vadász-expedícióval, és annyira lenyűgözte a fajta, hogy egy párt magával vitt Angliába, majd később egy tőlük független fedezőkant is importált. Lady Kitty Ritson, a Tulchan kennel tulajdonosának szintén módjában állt őshazájában megfigyelni e fajtát, és őt is lenyűgözték a látottak. Mrs. de la Poer Beresford (Whiteway kennel), Lionel Taylor (Hello kennel), mrs. és miss Pink, Pips (Sarumcote kennel), és Mrs. Moulton (Boydon kennel) segítségével megalapította a Finn Spicc Klubot, melyet a kennel klub 1934-ben regisztrált. Lionel Taylor egyébként Mrs. June Minns apja, aki még napjainkban is bírálja és kiállítja a fajtát. Amerikába 1959-ben érkezett az első finn spicc, de tenyészteni csupán 1966-ban kezdték a fajtát. 1975-ben alakult a nemzeti fajtaklub, az Amerikai Kennel Klub pedig 1983-ban ismerte el hivatalosan is a fajtát.

A finn spicc élénk, energikus, egészséges, független kutya. Bár a fajtát nem fenyegeti a kihalás veszélye, érdekes, hogy a kölyökszám almonként meglehetősen kicsi, általában 3–4 kicsi születik, olykor öt, nagyon-nagyon ritkán hat. Különösen tiszta kutyák, még a spiccekhez képest is, érdekes megfigyelni őket, ahogyan mosakodnak, evés és sétálás után is tisztára nyalogatják a szőrüket, ápolásukra ezért csak vedléskor kell különösebben odafigyelni.