Ez a kis versecske lényegében mindent összefoglal arról a fajtáról, amirôl egy pulit tartó külföldi politikus így nyilatkozott: „Soha nem tudtam, hogy a pulim magyar fajta. Most, hogy felvilágosítottak róla, rajta keresztül szerettem meg és becsülöm ezt a nemzetet. Jobb diplomata képviselôje egy országnak sincs, mint a magyar puli.”

Hogy minek köszönheti a fenti sorokból is kicsendülô népszerûségét subás honfitársunk, erre mindenki másképp válaszolna. Számomra a legmegindítóbb és legelgondolkoztatóbb válasz mégis csak az, amit a hatvanas évek Amerikában élô pulis generációja fogalmazott meg: „Nem tudja senki, mit jelent a külföldön élô magyarnak a puli. Minket szeretetben, megértésben, testvérként hoz össze. Az itt élô pulisokról rég lekopott az idegen imádat, a külföldiért rajongás maszlaga. Érzésvilágunkból kiveszett az, hogy minden jobb, ami külföldi és milyen rossz, ami magyar. Ráeszméltünk mily balga és téves felfogások ezek.” Szerencsére ma már itthon is egyre többen így gondolkodnak, és beléptek a pulit tartók bôvülô táborába.

A puli múltja minden bizonnyal a honfoglalás elôtti idôkre, messzi Ázsiába nyúlik vissza. Állatok mellet, mint terelôeb teljesített szolgálatot. Számos Krisztus elôtti idôkbôl származó régészeti leleten említésre kerül a puli neve, sôt szobrokon és rajzokban is megörökítették akkoriban.

Az 1900-as évek elején hatalmas fordulóponthoz érkezett a pulik élete. A külterjes pásztorkodást a belterjes gazdálkodás váltotta fel. Csökkent alkalmazásuk lehetôsége a nyájak mellett a pásztoréletben. Ebben a helyzetben a megmaradás, vagy a lassú, de biztos kipusztulás volt a kérdés. Az utolsó órákban fedezte fel Raitsits Emil és a vele együtt munkálkodó nagy elôdeink a nemzet parlagon heverô értékét, a puli legelôkön, pusztákon élô utolsó példányait. Az ô jövôbelátásuk eredménye, hogy a fajta bekerült a tanyákra, falvakba városokba. Bár megtartották ôsi munkakörüket is, olyan funkciókat láttak el, amely gazdáik életkörülményeinek megfelelt: Házôrzô, személyvédô, szoba és luxus ebek lettek. Sôt a rendôrségi nyomozószolgálatban is legendásan megállták a helyüket. Szegedi Kóbi Bikfic, Kispesti ôrszem Kadét, Újpesti ôrszem Apród neve a mai napig fogalom a fajtát ismerôk köreiben. A harmincas években a rendôrségi munkakutya versenyeken játszva verték a már akkor is világhírû más fajtákat. A cirkuszok és varieték porondjain káprázatos mutatványokat adtak elô a pulik, és különb bohócok voltak, mint bármelyik más állat a világon. Ébersége, igénytelensége, szimata miatt határôri, mezôri szolgálatra ideálisabbat találni se lehetett volna a pulinál. Az új munkaterületek tehát sokféle követelményeket és tulajdonságokat kívántak meg a pulitól. Minden területen oly csodálatosan és kiválóan állták meg a helyüket, hogy az 1930-as évek végére számolni lehetett a fajta reneszánszával. A kimagasló belsô értékek mellett minden új foglalkozási területhez megkövetelt testnagyság is adva volt, hiszen az Abonyi-Anghi-Márki féle szabvány négy méretbe osztályozta a pulit: 1. Nagy, vagy rendôr puli, 2. közép nagy puli, 3. kis puli, 4. törpe puli. Tehát mindenki megtalálta az igényeknek, munkakörnek megfelelô méretet.

A II. Világháború összezúzta pásztorkutyáink, így a puli életét is. Ekkor már nem a legelôkrôl kerültek a pulik a házakhoz, hanem pont fordítva a városokból mentek vissza a pusztára. A tenyésztés, a nemesítés, az egyesületi élet is a városokban indult újra. A pulik jövôjére ez rányomta a bélyegét. A házi jelzô eb, a hobbi, vagy luxus kutya címszó mindinkább elterjedt a fajtáról mind itthon, mind külföldön. Megfeledkeztek mindazokról a területekrôl amelyekben rátermettségük révén eredményeket és dicsôséget vívtak ki. Emiatt semmissé tették a puli négyféle méretbeli osztályozását, és a közép nagy puli lett a kívánatos standard nagyság. Ezzel a döntéssel számos olyan életpályát zártak el, melyben a múltban oly kitûnôen helytálltak. pld. Rendôrségi szolgálat.

Elérkeztünk tehát a fajta életében egy olyan válságos idôponthoz amikor a pulit a luxus ebek, jobb esetben a házôrzôk kategóriájába skatulyáztuk be. Éppen arra a helyre, ahol világviszonylatban is a legnagyobb a konkurencia. A létezô összes fajta kb. 90 %-a vetélytárs.

Ugyanakkor az elsôsorban küllemre történô tenyésztés elvitathatatlan érdeme az egyöntetû, tetszetôs, homogén megjelenésû puli létrehozása. Természetesen a szépségre szelektálás több generáción át, magával vonta a vérmérséklet gyengülését, a temperamentum csökkenését. Szerencsére, – mondhatni ekkor is az utolsó órában –, az 1990-as évek közepétôl elindult egy olyan folyamat, amikor a terelô fajtáink, köztük a pulik tereléshez való hajlamát is vizsgálják. A terelési ösztönpróbák a várakozásoknak megfelelôen bizonyították azt, hogy a három terelô fajtánk közül a puli rendelkezik már a legkevesebb terelô hajlammal. Ez annak tudható be, hogy hosszú generációk óta luxuskörülmények között él. Szerencsére a helyzet nem olyan kilátástalan, hiszen több tucatnyi azoknak a puliknak a száma, akik sikeres terelési ösztönpróbával rendelkeznek. Sôt a harmadik éve rendszeresen megrendezésre kerülô terelôversenyeken pulik is sikeresen szerepelnek. 1999-ben Napfényvárosi Csahos Nyertes lett a pulik terelôbajnoka. Ebben az évben Ecsedi-Lápi Ostor második helyezése keltett nagy meglepetést a Szarvason megrendezett fordulóban, ahol az összes fajta közül érdemelte ki ezt a gyönyörû eredményt. Az egyre nagyobb sikernek örvendô agility versenyeken is bemutatkoztak a fajta reprezentánsai. Hazai viszonylatban négy puli az, akik igyekeznek megadni a kezdô lökéseket, hogy kedvet ébresszenek a pulit tartókban e nagy jövô elôtt álló sporthoz. A munkában is bizonyított pulik képezhetik annak a tenyészállománynak a genetikai alapját, akik a fajta teljeskörû talpraállításának úttörôi lesznek.

S, hogy nem felesleges, az ezirányú tenyésztôi tevékenység, álljon itt egy külföldrôl érkezett levél: „Röviddel ezelôtt szereztünk egy fiatal nôstény pulit, Bodrit. Most tanítjuk vele birkáinkat terelni. ô egy boldog, tettrekész, buzgó, megbízható munkás már is. Munkájában fáradhatatlan, villámgondolkodású, megbízható, táncoló szökdécselése gyors és igen tetszetôs. Mikor visszahívjuk szinte versenyez, hogy ott legyen kéznél. Az itteni juhászok, akiknek border collie-juk van azt mondták: Mit akartok vele? Soha nem éritek azt el, mint a borderrel.

Csupán azt jegyezném meg Bodri tréningjénél, hogy ôt soha nem lehet büntetéssel tanítani, ami a border oktatásánál elengedhetetlen kellék. Ô mindent végrehajt, ha utána dicséretet kap. Soha nem kívánok megbízhatóbb birkaterelô munkást a magyar pulinál, mert vele élvezet a munka. Az itteni border collie-t tartó juhászok ha megismerik a puli kiváló tulajdonságait, meggyôzôdésem, hogy lecserélik nyájaik mellôl. Már most is elégedett fejcsóválások között figyelik Bodrit és igen sokat kérdezgetnek róla.”

Arany Csaba

 

Miért éppen Puli? Egyik legkorábbi gyerekkori emlékem szinte elôttem van. Nyári délután – édesanyám ül házunk lépcsôjén, lábánál, ölében a puli és úgy tûnik, csak ôk ketten vannak a világon. Emlékszem, féltékeny voltam a kutyára. Olyan szavakat, hangsúlyokat mi gyerekek (bár agyon voltunk kényeztetve) soha nem kaptunk. Azóta is sokat gondolok rá, hogy az édesanyám „kutyanyelven” tudott. A puli úgy került hozzánk, hogy vidéki rokonoknál járt az édesapám, ahol pulik születtek, és a legkisebbet el akarták pusztítani. Ezt a kis halálraítéltet hozta el az édesanyámnak az apám. Nem tudom mit kapott enni és hogy maradt életben, de annyi mindent elkövetett az édesanyám, hogy a környezetünkben mindenki azt mondta, hogy nem normális. (Ezt azóta már egy párszor én is megkaptam. Hiába mindenki örököl valamit a szüleitôl.) A puli életben maradt, pici volt. Kicsi lett a neve. Az anyám volt a mindene. Kicsi, velünk gyerekekkel is játszott, futkározott, nagyon szerettük, de az a nézés, ahogy az anyámra nézett, elfeledhetetlen. 4 éves volt a puli, amikor az édesanyám beteg lett. Én 14 éves voltam és megmondták, hogy soha többé nem gyógyul meg. Én tudtam, de a pulinak nem mondták meg, és ô is tudta. Az utolsó pillanatig együtt voltak. Egy verôfényes augusztusi – számunkra szörnyû – napon, délután otthon, agyon gyógyszerezve csendesen elaludt az édesanyám. A puli reggel óta sírt, olyannyira, hogy délben kihívtuk az állatorvost. Nem tudom, hogy mit mondhatott, de nagyon hamar elment. Aztán jött a borzalmas délután és az utána következô szintén szörnyû napok. A pulit nem is láttuk. Ha elôjött, ide-oda vánszorgott, hangtalan volt, nem sírt, nem ugatott, nem evett és nem ivott. Így ment ez majdnem két hétig. Az egész család minden szeretetét rázúdította, hiszen szerettük és megígértük az édesanyámnak, hogy vigyázunk rá, de minden hiába volt. Fénytelen lett a szeme, a szôre, szinte nem látott, nem hallott. Többször kihívtuk az állatorvost, az akkori viszonyoknak megfelelôen kapott vitaminokat, vittük a patakhoz futkározni, új labdát vettünk neki, de minden hiába volt, az édesanyámat neki sem pótolta semmi és senki. Lesoványodva, fénytelen szemmel, rezzenéstelenül fogadta az örök álomba segítô injekciót. Nem volt más megoldás, éhen halt volna. Akkor 14 évesen határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem lesz nekem is egy „Kicsim”. Sokat kellett várnom, hogy a körülményeim olyanok legyenek, hogy egy puli igazán jól érezhesse magát nálunk, de végre eljött ez az idô is. És most van pulim. Kettô is. De bármennyire is imádom a másodiknak hozzánk került lány pulit, Kacért, azokat a szavakat, hangsúlyokat, amelyek még a mai napig is a fülembe csengenek – vagy talán az égbôl az édesanyám súgja – csak az elsô, a számomra az igazi puli, Bence érti és válaszol rá. Ismétlôdik az élet. Házunk lépcsôjén ülök, és a lábamnál, az ölemben a pulim, és úgy tûnik, csak KETTEN VAGYUNK A VILÁGON!