Végveszélyben!
Mióta a mai értelemben vett sporttenyésztés elterjedt a világban, honi fajtáink kedvelői soha nem voltak könnyű helyzetben. Néhány éve még a pumiért és mudiért kellett aggódjunk. Mára, hála a lelkes és hozzáértő összefogásnak, őket illetően bizakodva tekinthetünk a jövőbe.
Vajh’ elmondhatnánk ugyanezt a drótszőrű magyar vizsláról! Sajnos nem tehetjük. Bármily’ fájó, ki kell mondanunk: a fajta végveszélyben van!
Hogyan jutottunk idáig?
Nos, már drótosaink születése is meglehetősen kedvezőtlen körülmények között történt, hiszen a II. világháború véres évei adták a hátteret. S aztán a még éppen csak első lépéseinél tartó tenyésztést lehetett elölről kezdeni. 1966-ban az FCI elfogadta a fajtát. Következhetett szűk két évtized mikor úgy tűnt: jó úton haladunk.
Nézzük a számokat! A születésnél négy kennelé (Csabai, Selle, Haraska, Povázia) a döntő szerep. Számuk a 80-as évekre 75-re emelkedik. Napjainkban a szám 20 alatt van (az alkalmi, egy almos szaporítók nem számítandók ide)!
1969-71 között 440 utódról van tudomásunk. 1989 és 1993 között évi átlagban 158 a bejelentett utódok száma. ‘94-ben 133, ‘95-ben 93 a törzskönyvezett kölyök. A regisztráltak jelentős hányada felülbélyegzett törzskönyvet kap. A kiállításokon, versenyeken felvezetett egyedek száma is aggasztóan alacsony, nem ritka teljes hiányuk. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezen példányok döntő részét egy szűk kör többszörösen bemutatott ebei adják. Mondhatjuk-e a mintegy másfél tucatnyi kutyáról, hogy híven reprezentálják a fajtát? Avagy tudjuk-e egyáltalán, hány drótos él és dolgozik hazánkban? Nyílt titok, hogy az állomány jelentős része regisztráción kívül létezik. Persze ők sincsenek sokan.
És a meglévő populáció?
Aki figyelemmel kíséri a fajta helyzetét, kiállításokon, vadászatokon gyűjti tapasztalatait, az alábbi szomorú megállapításra juthat: küllemileg nagyfokú heterogenitás tapasztalható. Jellemző hibák: könnyű csontozat, gyengén izmolt, laza felépítés, nem elég mély mellkas, hátsó végtagoknál túl nyílt szögelés, a magyar vizsla fajtajelleget nem megfelelően képviselő fej, világos szemszín, túl rövid, finom vagy éppen griffonos szőrzet. Vagyis a hibák három lényeges pontban összegezhetőek: gyenge csontozat, nem megfelelő fejtípus és szőrzet.
És az idegrendszer? Vadászkutyáról lévén szó, ez a kérdés csaknem nagyobb fontossággal bír, mint a küllem hibái. Szomorú tapasztalat, hogy e téren is súlyos gondok vannak. Jelentős a túl érzékeny, ideges, félénk, olykor túlfűtött egyedek előfordulása. Joggal vethető fel, ha ennyire problémás a fajta, érdemes bajlódni vele? Ne tévesszen meg senkit a felsorolt sok negatívum! Ezek kiemelése csak a veszélyeztetett fajta helyzetének igaz megismertetése okán sorjázik fentebb. Most nem a méltatás, a valóban meglévő értékek oly’ sokszor leírt ismétlése tárgyunk. Az egy pillanatra sem lehet vitás, hogy megőrzendő, megbecsülést érdemlő nemzeti értékünkről van szó, melynek hibáit az érte aggódó őszinteséggel kell feltárni.
Mire vezethető vissza a gyakori idegrendszeri probléma? Aligha lehet vitás, hogy a kevés egyedszámú, genetikai értelemben zárt populációból adódó belterjes tenyésztés (a ‘60-as években volt olyan kennel, amely hat további tenyészet alapító állományát adta!) - nélkülözve a megfelelő szelekciót - teremtette meg az alkalmat a hiba nagyfokú elterjedéséhez.
A küllemi hibákért részben szintén a megfelelő szelekció -, a tenyésztés irányítás hiánya okolható, s a szőr minőségének a bevitt ír szetter és pudelpointer sem tett jót. Talán korainak mondható az FCI elismerés egy olyan fajta esetében, melynek állománya még megfelelően nem konszolidálódott. Remélhetjük-e a fajta helyzetének javulását akkor, ha vizslás körökben az állomány homogenizálását újabb drótos német vizsla bevitellel kívánják egyesek elősegíteni, figyelmen kívül hagyva ugyanakkor a rövidszőrűeknél időnként felbukkanó erősebb, drótos jelleget mutató (visszaütés, mutáció?) egyedeket? Homogenizálást valószínűleg. Ám - a fajta kitenyésztője is óvott ettől -, mi nem sárga német vizslát akarunk, s ez az út legalább fejtípusban és Wesenben egészen biztosan ide vezet.
Merre tovább?
Nyilvánvaló, erős fajtagazda szervezetre van szükség, mely rendelkezik a megfelelő szakmai- és anyagi háttérrel. Ez a jelen helyzetben a 64/1998/XII.31./FVM sz. rendelet alapján álló, megújult, önálló fajtagazda szakosztály keretében látszik megvalósíthatónak. (Természetesen ennek semmi akadálya, amint a rendelet értelmében cégbíróság által bejegyzett önálló egyesületté válik a szakosztály. a szerk.) |