Egy kolostor kutyái
Hatalmas fül, melankolikus tekintet – és ráncok minden mennyiségben. A bloodhound vagy Chien de St. Hubert, azaz magyarul az angol véreb nem mindennapi kutya. Megjelenése az egyik ember számára impozáns, erôteljes, nemes, komoly és tiszteletreméltó, míg a másik ember számára akár egyenesen visszataszító. Az viszont biztos, hogy a bloodhound eredete egyike a legérdekesebb és legkülönlegesebb fajtatörténeteknek, melyben legenda keveredik valósággal.
Az angol véreb származását egészen a nyolcadik századig nyomon lehet követni, s a leghíresebb vonal a fajta magyar illetve angol elnevezése ellenére Belgiumból ered, mégpedig egy kolostorból. Egy legenda szerint egy különösen vadászatkedvelô nemes, Francois Hubert egy napon híres, saját tenyésztésû kutyáival indult vadászni. Az erdôben hirtelen egy látomást vélt megjelenni, egy csodálatos szarvast látott maga elôtt, egy arany kereszttel a szarvai között. Ez olyan nagy hatással volt a férfira, hogy gazdag nemes létére szerzetesnek állt és kolostort alapított. Száz évvel halála után, 825-ben szentté avatták, és azóta Szent Hubert a vadászok védôszentjének számít. A vadászkutyák tenyésztése azonban századokon át folytatták a kolostorban. Ezek a fôleg fekete kutyák kiváló csapázó munkájukról voltak híresek. Lassan, pontosan és kitartóan dolgoztak. Kiváló szaglásuk miatt fôleg hideg nyomon vetették be ôket.
De miért is hívják angol vérebnek ezt a belga fajtát? Mikor Hódító Vilmos 1066-ban Franciaországon keresztül Angliába érkezett, St. Hubert kutyákat is vitt magával. A St. Huber kolostor közel 700 éven keresztül minden harmadik kutyapárt a francia királynak küldött, aki viszont I. Erzsébet angol királynônek ajándékozott tovább jópárat ezekbôl a kutyákból. Így viszonylag sok példány került Angliába, ahol kellôképpen értékelték e vadászkutyák kiváló képességeit. Az igazi St. Hubert vonal egészen a XIX. századig fennmaradt, de számtalan más kopófajtát tenyésztettek ki bloodhound-keresztezésekbôl. A kevésbé kedvelt fehér példányokat például francia kutyákkal keresztezték, így alakult ki a Talbot, mely aztán szintén Angliába került. Mikor azonban a birtokok és erdôk mérete lecsökkent, inkább a rókavadászat vált divattá, így a bloodhound munkáját a gyorsabb rókakopó vette át, melyet késôbb a beagle és más kisebb kopók is követtek.
Kiváló szimatának köszönhetôen az angol vérebet a XVI. században emberi nyomok követésére is használták. Olyan nagyra becsülték e kutyák munkáját, hogy törvény biztosította joguk volt bármely házba belépni és a nyomot zavartalanul követni. Ha valaki megtagadta a kutyák belépését, bûnössé vált, akár volt köze az adott bûnügyhöz, akár nem. A kutyák bevetése nagy elrettentô erôvel bírt, mert a törvényszegô jobban félt attól, hogy fényes nappal a saját otthonában leplezik le, mintha sötétben a tetthelyen kapják rajta. Bûnözôket és szökevényeket felkutató munkája miatt sok ember képzeletében bestiális fenevadként élt a fajta, mely vadul csaholva és acsarogva üldözi az embereket. Ezt a képet aztán bizonyos filmek is fokozták, pl. a Tamás bátya kunyhója egyik feldolgozása, holott a véreb csupán a nyomot követte mint egykori vadászkutya, s ha megtalálta a keresett személyt, annak csak a kutya örömteli nyalakodásától kellett rettegnie, és nem annak harapásától.
A XIX. század kezdetén már valószínûleg nagyon lecsökkent a bloodhound populációja, csak a kutyakiállítások elterjedése ébresztett némi érdeklôdést, de aztán a második világháború végképp a kihalás szélére sodorta a fajtát. Vér frissítésként rókakopóval keresztezték, ami mint utólag kiderült, nem használt a fajtának. A Brighton és a Barsheen kennelek azonban tradicionálisan eredeti vonalakkal tenyésztettek, nekik köszönhetô, hogy a fajta megôrizte eredeti nemes típusát.
Bár kevés országban használják vadászatokon a vérebet, azért nem vált teljesen munkanélkülivé. Az amerikai rendôrség a legnehezebb keresési munkáknál alkalmazza ôket, mikor már más fajták már csôdöt mondanak. Ha bûnözôket keresnek, egy ôrzô-védô kutyát is bevetnek, melyet az akció végén elôreküldenek, hiszen a véreb túlságosan barátságos egy határozott rendôri fellépéshez.
A St. Hubert kutya nem való szûk garzonlakásba, a városi lármát és zsúfoltságot nem neki találták ki. Ugyanúgy nem szabadna csupán kennelben tartani, szüksége van a falkájával való kontaktusra, melyet gazdája és annak családja jelent számára.
Szeret a szabadban tartózkodni, ahol olykor szabad folyást enged nem is olyan lomha mozgásának, ami egy ápolt kerten mély nyomokat hagyhat. Szôrzetét könnyû ápolni, csak át kell néha kefélni, sörte vagy gumikefével. Etetés után azonban meg kell tisztítani száját, lebernyegeit, illetve gyakran a füle is belelóg a tálba. Léteznek olyan speciális kutyatányérok – kiállításokon alkalmazzák pl. spánieleknél – melyeknek széle fedett, csak középen van egy nyílás, melybe éppen még belefér a kutya pofája, így úgy tud inni, hogy nem vizezi össze a fülét. |