Magyar agár

Ez a fajta többször átélt már látványos felemelkedést és látványos bukást is, oly mértékben, hogy már kihaltnak tekintették. Mindig akadtak azonban megszállottak, vagy a fajtának volt szerencséje, de eddig elkerülte végzetét.

Mint éles szemû sólymok, úgy pásztázták szemükkel a ligetes-fás somogyi vidéket az agarak. Csendesen lopózva araszoltunk a patakhoz vezetô vadváltó felé, melyen az erdô lakói inni járnak. A két kapitális méretû magyar agár vadat sejthetett a közelben, olyan izgatottan nyújtogatták hosszú nyakukat a csapás irányába. De meglehet, csak az ereikben csörgedezô ôsi vadászszenvedély forralta vérüket, amit az eldugott somogyi faluban élô cigány rabsicok kezén nap mint nap felpezsdíthettek. Több száz kilométeres autózás után bukkantak rá a magyar agár megmentésére és feltámasztására felesküdött barátaim erre a két csodálatos jószágra. Most itt vagyunk „élesben”, bevetés közben. Itt, ahol a kutyáik vadásztulajdonságát magasztaló romák bizonyítani akarták, hogy az agarakról szóló történeteik nem légbôl kapottak.

Lélegzetvisszafojtva megkerültünk egy facsoportot. Az utolsó fák takarásából a tágas tisztáson ôzcsoportot pillantottunk meg. A mennyei csendet a pórázról lecsatolt agarak robbanásszerû startja törte meg. Elkezdôdött a ragadozószenvedély szította eszeveszett hajsza. Az ôzek meglepetten rebbentek a hozzájuk legközelebb fekvô liget felé, de a csíkos agárnak sikerült egyet leszakítania a menekülés útvonaláról. A visszafordított suta valósággal „karjaiba szaladt” a fifikásan hátrébb maradó fakó kutyának. Rövid, egyenlôtlen küzdelmet sejtetô vágta után lemarta a vadat, s a közben segítségére sietô tigriscsíkos közremûködésével kirázta a lelket az ôzbôl.

Történelmi vadászkutyánk

Az elszánt, furfangos vadász, a magyar agár története rendkívül színes és gazdag. Kialakulásáról számos elképzelés látott napvilágot. Egyes nézetek szerint a magyarság a Kaszpi-tenger környékén az ott élô, magas vadászati kultúrával bíró perzsa és kaukázusi népekkel kapcsolatba kerülve ismerkedhetett meg az ázsiai agártípussal. Ezeket a kutyákat magukkal hozva érkezhettek a Kárpát medence területére. Mások véleménye az, hogy az európai rövidszôrû agarak Kis-Ázsiából vagy Észak- Afrikából származnak, és római valamint egyiptomi közvetítéssel jöttek az öreg kontinensre. A lényeg az, hogy Európa közepén létrejött egy sajátos agártípus: erôsebb csontozatú, tömegesebb izomzatú, lassúbb, de ugyanakkor kitartóbb, mint a nyugatabbra élô agarak Régészeti leletek már az Árpád-korból is tanúskodtak az agár jelenlétérôl ôseink mellett.

Államalapító István királyunk idejében a német ritterek (lovagok) kedvenceikkel, az agarakkal érkeztek magyar földre. ôk teremtették meg a hazai nemesek körében az agarászat divatját. Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt mindenfajta vadhajsza kedvelt tevékenység volt: a sólymokat, agarakat, kopókat nagyon becsülték. Késôbb, Hunyadi Mátyás királysága alatt tetôfokára hágott a kutyás vadászat. Mátyás maga is kitûnô lovas és vadász hírében állt, aki felettébb kedvelte az agaras futtatásokat. Az igazságos király halála után azonban az ország feldarabolása többek között a királyi vadászatoknak is véget vetett Magyarországon. Az elszigeteltebb vidékeken – a Felvidéken, valamint Erdélyben – azonban tovább agarásztak a nemesek. I. Rákóczi György fejedelem és Bornemissza József erdélyi nagyúr is elsôrangú lovas- és agarászhírnévnek örvendett. Az utóbbi 25 pár agárral vadászott farkasra. Ez a nem mindennapi feladat hatalmas igénybevételt támasztott az agarakkal szemben. „Ha az agár feledni tudja véres talpait és szerteszét szakajtott lábujjait a nyúl, vagy ôz láttára, csakis akkor részesül méltó pártolásba. Kevésbé kitûnô társai eltávolíttatnak” – vallották a korabeli agarászok.

Tündöklés és hanyatlás

Igazán nemzeti kutyafajtává Széchenyi István, a reformkor nagy alakja tette az agarat. Javaslatára sorra alakultak az agarászegyletek: 1844-ben Budapesten, 1846-ban Gyôr-Komárom és Abaúj megyében. A vadászatokon gyakran több mint száz lovas száguldott a vadat ûzô agarak után. Az ország jelentôs személyiségei gyûltek össze ezeken az eseményeken, ahol természetesen idôt szakítottak a haza dolgainak megtárgyalására is. Az agarászatok tehát a reformkor jelentôs színhelyei voltak.

Hamarosan, az angol telivér lovak hazánkba érkezésével egyidôben megkezdôdött a gyengébb fizikumú, kevésbé kitartó, de lényegesen gyorsabb agárfajta, az angol greyhound behozatala. Ezzel az évszázadok során kialakult, egységes magyar agár sorsa megpecsételôdött. Az agárversenyek létrejöttével elkezdôdött a két agártípus keresztezése. Ha az agártulajdonos nyerni akart, kénytelen volt a sebesebb greyhound vérét kutyáiba vinni. Ebbôl kifolyólag szakmai viták sora került terítékre Podmaniczky Frigyes, a „kockás báró”, az angol agár nagy pártolója, és Retsky András meg a mögéje tömörülô öreg agarasok között. Retskyék a kitartóbb, „gyôzôs” magyar agarat kedvelték. Tény, hogy a magyar gyepet ezután elözönlötték a félvér és a fajtatiszta angol agarak.

Parázs a hamu alatt

A huszadik században a vadgazdálkodás átalakulásával és a parlagon hagyott területek megmûvelésével fokozatosan „szûkült a gyep” az agaras hajszákhoz. Ez az évszázados hagyományokkal büszkélkedô, a magyarságra oly jellemzô vadászati tevékenység hanyatlani kezdett. A II. Világháború alatt az agarak elkallódtak, de szerencsére néhány elszigetelt területen – leginkább az orvvadászok kezén – megmaradt egy-egy példány. Az utolsó agaras nyulászat 1944-ben, Törökszentmiklóson került megrendezésre.

A háború után a magyar agár megmentését szívügyüknek tekintôk felkutattak néhány, a fajtajellegnek megfelelô kutyát, és ezzel megkezdôdött a tenyésztés, az ôsi fajta feltámasztása. Az elkövetkezendô idôben az agaras vadászatok tiltott tevékenységnek számítottak, mégis számos öreg agarászban, akik még nem felejtették el a régi szép idôket, tovább élt a vágy az ôsi tevékenység után. Ma, a körpályán elektromos nyúl után loholó agarak korában a nosztalgiázó gondolatok végre testet ölthettek: 1998 december 6-án, 54 év után elôször az Országos Agarász Egyesület Szolnok határában agarászatot rendezett. A fél évszázadon át titkon pislákoló láng újra lobog…

Arany Csaba

A furfangos agár

A magyar agár furfangosságáról álljon itt egy történet a háború elôtti idôkbôl:

„A gyerekek a vakáció végével Pestre mentek tanulni a szegény kiskunsági tanyavilágból. Mihály bácsi, a birtok mindenese így szólt a fiúkhoz:

Aranyat kéne adnom nektek, de forintra sem futja. Nektek adom Bugát, az agarunkat. Buga úgyis csak nyûg a tanyán. Alszik, vagy csámborog a határban, mert itt bizony senki sem agarászik. Gyönyörû állat. Reggel elviszitek Pestre. Két-három hétig csak kószáljatok vele az utcán, hogy kiismerje magát, tudja, hol laktok. Mindennap adjatok neki cukrot, mert majd megveszekedik érte, úgy szereti. Aztán eladhatjátok akár hetente egyszer, mert kezeskedem: akár a pokol fenekérôl is visszaszökik! Mi is odaajándékoztuk már túl a Tiszára, Dunára, de mindenhonnét hazaette a fene. Értjük-e?

Három hét múlva Buga levizsgázott. Jobban ismerte Pestet, mint a fiúk a tenyerüket. Október közepén adták el egy századosnak tizenöt forintért, ami akkoriban szép pénz volt. Mikor hazaértek, Buga már ott vakarózott a kapualjban. Aztán eladták minden héten, majd vérszemet kaptak, és hetente kétszer-háromszor is. Többnyire vénkisasszonyok, földbirtokosok, bankfiúk vették meg, isten tudja hányan. Egyszer jön ám a földbirtokos, csikorog a foga is:

Az istenit az apátoknak, én már megvettem tôletek egyszer ezt az agarat!

Hát persze, azóta is magát keressük, bácsika, ihol az istráng, oszt vigye!

Megy a birtokos, örül a szíve, húzza a kutyát. Mikor száz méterre érnek, elkezd az egyik fiú sípolni az agárnak. Egyszer csak Buga elkezd hátrálni, húzza a tajtékzó birtokost. Feszül a zsineg; a kutya odakap, és egy szempillantás alatt kettéharapja. A földesúr elvágódik, a fiúk meg elsepernek Bugával együtt, de sebesen ám! Az utca meg ôrjöng a nevetéstôl.

Így nem megy tovább – gondolják a srácok –, mert Bugát már minden kutyabarát, gyerek és rendôr ismeri. Ellenben szépen befestették. Elôször szép nagy sárga foltokat tettek rá, majd az egészet sárgára kenték. Késôbb a sárga alapra fekete foltokat, végül az egészet feketére. Öröm volt nézni. Úgy vették, mint a cukrot.

Egyszer aztán Buga véletlenül a tükör elé állt. Mikor meglátta magát, ijedtében az ágy alá bújt. Ettôl kezdve folyton mosakodott és dörgölôzött. Mikor aztán látta, hogy semmi nem segít, szörnyen megharagudott. Elkezdte kaparászni az ajtót. Mikor kiengedték a fiúk, meg sem állt a kiskunsági tanyáig…”